Dr. Szekfű András
www.szekfu.hu/andras
   
 
Tanulmányok
Munkahelyek
Könyvek
Kutatás
Nemzetközi tanulmányutak
Válogatott publikációk
 
Szekfű András
Szekfű András cikk
Telegraph

Opponensi vélemény Szekfu András Az elektronikus kommunikáció használatának terjedése Magyarországon címu PhD disszertációjáról

Szekfu András a magyarországi kommunikációkutatás és médiavilág évtizedek óta ismert és elismert személyisége, aki többféle minoségben is - kutató, filmesztéta, oktató, piackutató, reklámszakember stb. - sokat tett a hazai kommunikációs kultúra színvonalának emeléséért. A szakmai közvélemény már jó ideje várta, mondhatni elvárta, hogy teljesítményei között a tudományos minosítés is megjelenjen.

Szekfu András PhD disszertációja arra vállalkozott, hogy elméletileg végiggondolva a kommunikációs megosztottság problémáját a nyilvánosság szempontjából, az elektronikus kommunikáció elérheto adatainak másodelemzésével a kezdetektol napjainkig felvázolja a magyarországi kommunikációs egyenlotlenség történetét és a nyilvánosság strukturális átalakulását, és megmutassa, hogy "szociálpolitikai, piaci és civiltársadalmi eszközökkel hogyan mérsékelheto a megosztottság és hogyan fékezheto az újratermelodése." (9. old.) Már itt leszögezhetem, hogy véleményen szerint Szekfu András ennek az összetett feladatnak magas szinten eleget tett, tudományos értéku, ugyanakkor gyakorlati, társadalom- és kommunikáció-politikai szempontból is figyelemreméltó, gondolatgazdag muvet alkotott, amelynek különös érdeme, hogy nem elégedett meg a kommunikáció technikai eszközei hazai történetének megrajzolásával, hanem alapos vizsgálatnak vetette alá a társadalmi hatásokat, ezen eszközöknek a nyilvánosság szerkezetváltozásában és a társadalmi-kulturális egyenlotlenségek alakulásában játszott szerepét. A sikeres feladatmegoldáshoz jelentos mértékben hozzájárultak a szerzo több évtizedes kutatói tapasztalatai és széles köru szakirodalmi tájékozottsága.

A disszertáció tudományos és gyakorlati értelemben is vitathatatlanul fontos és aktuális témát választott tárgyául, hiszen - mint köztudott - Magyarország most ért el az infokommunikációs technológia terjedésének abba a szakaszába, amikor - a világ legfejlettebb részétol való lemaradásunk miatti szokásos sirámok helyett - ideje az elektronikus kommunikációs eszközök hazai penetrációjának és a nyilvánosság szerkezetváltozásának történeti folyamatában tudományos igénnyel felmérni a számítógép és az internet eddigi hazai pályafutását és a további terjedés esélyeit, feltételeit és várható következményeit.

A disszertáció elso része a munka elméleti forrásait és a hazai elektronikus kommunikáció történeti és jelenkori adatainak másodelemzéséhez és értelmezéséhez használt fogalomrendszert mutatja be, középpontba állítva a kommunikációs egyenlotlenség és a nyilvánosság szerkezetváltásának nemzetközileg is intenzíven kutatott problémaköreit. A második részben következik az újabb és újabb elektronikus kommunikációs eszközök hazai megjelenésének, terjedésének és társadalmi-kulturális következményeinek bemutatása a távírótól kezdve a rádión és a televízión keresztül az internetig. Az elemzést a jövo várható tendenciáit tapogató rövid összefoglalás zárja. A disszertációhoz, amely egyébként megfelel - bár inkább alulról közelítve azt - a PhD disszertációk, illetve a korábbi kandidátusi értekezések szokásos terjedelmének, tekintélyes, a szerzo tájékozottságáról tanúskodó, de kissé felületesen összeállított szakirodalmi lista társul (például nem szerepel benne a hosszasan és nagyon pozitívan idézett Westley-MacLean szerzopáros és J. Keane; nem tekintheto szokásosnak, hogy szinte sehol nincs megjölve a muvek kiadója).

A disszertáció az elméleti alapok lefektetésében Jan van Dijknak a digitális technológiákhoz való hozzáférésrol alkotott modelljébol indul ki, amely négy, szigorúan egymásra épülo hozzáférési szakaszt, illetve feltételrendszert különböztet meg:
- motivációs hozzáférés (belso késztetés az eszköz használatára),
- materiális vagy fizikai hozzáférés (az eszköz birtoklása, csatlakozások, licenszek stb.),
- készségi hozzáférés (a muködtetéshez és használathoz szükséges tudások, jártasságok),
- használati hozzáférés (a használat mennyisége, gyakoriság és ido, az alkalmazások
változatossága).
Szekfu András, miután nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy a hozzáférések lépcsoit minden újabb innovációnak az elso lépcsofoktól végig kell járnia, kimutatja, hogy ez a modell - kis módosítással - kiválóan alkalmas bármely technikai kommunikációs eszköz terjedési folyamatának a leírására és a kommunikációs megosztottság értelmezésére. (17-18. old.)

A következo elméleti forrást a Westley-MacLean szerzopárosnak egy magyarul is olvasható írása jelenti, amelynek - a maga idejében - az volt a legfobb "felismerése, hogy a tömegkommunikáció megteremt egy új kommunikátor szerepet (például formális médiaszervezetben a professzionális újságíróét) a közönség és a társadalom között." (Denis McQuail: A tömegkommunikáció sajátosságairól. In Horányi Özséb [szerk.] Kommunikáció I. Budapest, év nélkül: 117) Westley és MacLean modellje ma már persze a legkevésbé sem hat az újdonság erejével (Horányi az eredeti 1977-es szöveggyujteményének itt idézett újabb kiadásából ki is hagyta), mindenesetre némi kiegészítéssel, amit Szekfu András a szerepcsere és az empátia fogalmainak beemelésével meg is tett, kézenfekvo és kényelmes keretül szolgálhat a tömegkommunikáció és a nyilvánosság összefüggéseinek bemutatásához.
Az elméleti alapvetés harmadik forrása Jürgen Habermas A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása címu könyve, amelyrol Szekfu megállapítja, hogy találó és máig érvényes elemzést ad a feudalizmus világából és a reprezentatív nyilvánosságból a polgári társadalomba való átmenetrol és a polgári nyilvánosságról, más vonatkozásai azonban - nem utolsó sorban a marxizáló és kizárólagosan osztályszempontú megközelítés miatt - erosen vitathatók. Szekfu rámutat, hogy maga Habermas is eltávolodott attól a korábbi felfogásától, hogy - mint ez a XIX. és a XX. század (elso fele) társadalmi, politikai és kommunikációs viszonyairól esetleg még joggal elmondható volt - csupán egyetlen, a mindenkori uralkodó osztály által hatalmilag-politikailag meghatározott nyilvánosság létezik, és újabb munkáiban már többféle publikumról, többféle, egymással konkuráló nyilvánosságokról beszél. (33-34. old.)

Ez a gondolatkör átvezeti a szerzot ahhoz a nyilvánosság-felfogáshoz, amelyet John Keane magyarul is megjelent könyve (Media and Democracy) képvisel. Szekfu András kiemeli, hogy Keane "egy nagyon dinamikus nyilvánosságok-fogalommal dolgozik, ezek a nyilvánosságok annyiban is dinamikusak, hogy állandó mozgásban, átfedésben, szétválásban vannak, és belülrol is jellemzo rájuk a dinamizmus, hiszen lételemük a[z ezekben a terekben folyó] vita, eszmecsere, hatalmi konfliktus." (35. old.) Rámutat, hogy a mikró, mezo és makro nyilvánosságok feltételezése adekvát keretet kínál napjaink társadalmi-kommunikációs viszonyainak, az Internet korszakának leírásához, egyúttal azonban fontos kritikai kiegészítést is tesz: a nyilvánosság(ok) vizsgálatában vitathatatlanul megkerülhetetlen a hatalmi-politikai aspektus, "azonban szociológiailag szemlélve a dolgokat, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a békésebb aspektust sem, amiben az emberek és a társadalmi struktúrák törekvése a nyugalomra és folytonosságra fejezodik ki, ahol a harc helyett a tárgyalás, a gyozelem/vereség helyett a kompromisszum a jellemzo cselekvési forma. [...] A Keane által vizionált világ az eros kapcsolatok világa, melyet - hogy megfeleljen a valóságos viszonyoknak - ki kell egészítenünk [...] a lágyabb oldallal, a gyenge kapcsolatok világával." (36-37.) Az is figyelemre méltó észrevétele a szerzonek, hogy Keane és van Dijk "mindenütt külso segítséggel eltüntetendo egyenlotlenséget fedez fel. Ezzel szemben [...] érdemes hangsúlyozni az egyes ember és az egyes embercsoportok felelosségét is sorsuk alakításában." (37. old.)

Keane értékelését követoen Szekfu András Heller Máriának és Rényi Ágnesnek a nyilvánosság társadalmi terét a magán/köz és a nyilvános/nem nyilvános oppozíciókban értelmezo kommunikációelméleti megközelítését, majd a báziskommunikáció és a láthatóság Angelusz Róbert munkáiban kifejtett fogalmait is bevonja a társadalmi nyilvánosság mibenlétét körüljáró elméleti kitekintésbe, hogy aztán - mintegy összegzésképpen - normatív, értékelvu szemszögbol bemutassa, milyen nyilvánosságot tartana kívánatosnak, ideálisnak magyar viszonyok között. (49-50. old.)

Az elméleti-szakirodalmi kitekintés után kezd hozzá a szerzo a disszertáció fókuszába állított kérdésnek a vizsgálatához: "vajon az elektronikus tömegkommunikációs eszközök (1925 óta a rádió, 1957 óta a televízió, és kb. 1995 óta az Internet) csökkentették Magyarországon a társadalmi egyenlotlenségeket [...], vagy hozzájárultak az egyenlotlenségek rendszerének fennmaradásához, netán növelték azokat?" (59. old.) Szekfu András indulásként felhívja a figyelmet arra, hogy elemzése elsosorban a van Dijk féle materiális hozzáférést, tehát a kommunikációs eszköz birtoklását és a technikai csatlakozási lehetoséget veszi szemügyre, és azokra az eszközökre terjed ki, amelyek a maguk idejében általános használatú, radikális újdonságoknak voltak tekinthetok. Ezen a mezonyön végigtekintve, megállapítja, hogy "az elmúlt évszázadban egy-két emberölto kellett ahhoz, hogy egy-egy nagyjelentoségu, radikálisan új kommunikációs (vagy tömegkommunikációs) eszköz elterjedjen." (64. old.)

Nem szükséges aprólékosan felidéznünk a disszertációban a távírótól a sokcsatonás televíziózásig felrajzolt folyamatot, enélkül is megállapíthatjuk, hogy a szerzo mind a hazai elektronikus tömegkommunikáció történetérol, mind a kommunikációs egyenlotlenségek és a nyilvánosság alakulásáról reális, a tényleges viszonyokat helytállóan ábrázoló képet tárt olvasói elé. A történeti elemzésben számos figyelemre méltó részlet található, mi most ezek közül csak kettot emelünk ki. Az egyik, hogy Szekfu András a pártállami diktatúra négy évtizedes korszakát nem intézi el az elnyomás sötétségét idézo megszokott sommás ítéletekkel, hanem - természetesen egy pillanatig sem vitatva az elnyomás és a kemény korlátozások tényét - az árnyalatokat is észreveszi. Így miközben rámutat, hogy a telefonnak a háború utáni hazai története különösen jól szemlélteti a pártállam torz és irracionális hatalmi-politikai alaptermészetét, a rádiózással kapcsolatban azt is érzékelteti, hogy a nyilvánosság iránti igény a pártállami uralom alatt sem halt ki sem a közönségbol, sem a musorkészítok legjobbjaiból: a hetvenes-nyolcvanas évekrol elmondható, hogy az elnyomás valamelyes enyhülésével a korlátok és tabuk megléte ellenére is "a Magyar Rádióban olyan szakmai kultúra és normarendszer alakult ki, amely kifejezetten a teljesebb nyilvánosság irányába mutatott" (90. old.), és a sorok között is olvasni képes közönség ezt nagyonis érzékelte és értékelte. A másik észrevétel, amelyre érdemes felfigyelnünk, a hazai televíziózást érinti. Szekfu András nyomatékosan rámutat arra, hogy miközben ma már gyakorlatilag teljes a készülék-ellátottság, jelentos kommunikációs megosztottság mutatkozik a sokcsatornás vételi ellátottság (kábel, AM-mikró, muholdas vétel) tekintetében, sot megkockáztatható, hogy ha a mai sokcsatornás vételi ellátottság adatokat a harminc évvel korábbi készülék ellátottsági adatokkal állítjuk párhuzamba, ami egyáltalán nem indokolhatatlan összehasonlítás, akkor a megosztottság még nott is. (103-104. old.) A szerzo elemzo készségét, a jelenségek komplex szemléletének képességét jelzi, hogy felismeri: ha léteznek funkcionálisan helyettesíto termékek, a megosztottság mögött a hátrányok lekuzdésére tett korrekciós erofeszítések is feltünhetnek. "[...] Az egyenlotlenségekhez vezeto folyamatok elemzése közben figyeljünk fel az egyenlosíto folyamatokra is, amelyek hol szerényebb, hol jelentosebb mértékben az emancipációt mozdítják elo." Ebbol a nézopontból nyilvánvaló, hogy a vidéki, nem városi településeken, ahol nincs kábel és AM-mikró, "a parabola a községi televíziónézok egy részének csendes emancipációját" jelenti. (106-107. old.)

A történeti elemzésbol Szekfu András végülis azt - az indító kérdésre is részben válaszoló - következtetést vonja le, hogy "a XXI. század elején a lezajlott technológiai forradalom és a piacgazdaságra való áttérés hatására a tömegkommunikáció elemi szolgáltatásainak igénybevétele kisebb hányadot köt le a lakosság bevételébol, mint harminc évvel ezelott. Értelmezhetjük mindezt a társadalmi egyenloség ideáljának megvalósulását elosegíto szerény részeredményként? A válasz mindenképpen igen. De hozzá kell tennünk, hogy miközben a televíziózásban [...] ez a fejlodés lezajlott, új (tömeg) kommunikációs eszközök jelentek meg, amelyek más területeken új egyenlotlenségi feszültségeket hoztak létre." (101. old.) E pozitív kicsengésu következtetéssel messzemenoen egyetérthetünk, mint ahogy azzal, a következo fejezetben részletesen kifejtett megállapítással is, hogy a legfrissebb kommunikációs innováció, a számítógép és az Internet hazai földön egyelore igen eros megosztottsággal járt.

Szekfu András az Internettel kapcsolatban külön is kiemeli egyfelol a település jellege, másfelol az életkor szerinti megosztottságot. "[...] Ma a lakóhelytípus olyan vezetékes és vezeték nélküli sajátosságokat surít magába [...], melyek meghatározzák minden lakosának kommunikációs adottságait, a lakosok egyéni jellemzoitol jórészt függetlenül." (114. old.) "[...] A 60 év felettieknél mindegyik másik korcsoport 3-5-ször jobban el van látva otthoni Internet hozzáféréssel." (117. old.) A szerzo ezen összefüggések kapcsán arra is rámutat, hogy "az Internetes digitális megosztottság rárakódik a televíziózási kommunikációs megosztottságra, a ketto egymást súlyosbítja" (120. old.): ahol nincs sokcsatornás televízió, ott nagy valószínuséggel Internetes kapcsolat sincs.
Az utolsó, a közeljövo várható fejleményeire kitekinto rövid fejezet ellentmondásosnak ábrázolja a digitális kultúra terjedésének hazai esélyeit: igaz ugyan, hogy Magyarországon is egyre szélesedo kommunikációs tér nyílik az emberek elott, azonban - idézi fel Szekfu András ismét a van Dijk féle digitális hozzáférés modellt - sem a motivációs, sem a materiális, sem a készségi és a használati hozzáférés vonatkozásában nem reális rövid távon arra számítani, hogy jelentosen csökken a megosztottság. Bár ezzel a meglehetosen általános megállapítással csakis egyetérteni lehet, sajnálhatjuk, hogy a szerzonek a disszertáció készítésekor nem álltak rendelkezésre frissebb, többféle változót alkalmazó felmérési adatok, amelyek konkrétabb, empirikusan motiváltabb és éppen ezért a közeljövo esélyeit elmélyültebben mérlegelo elorejelzéseket is lehetové tettek volna (lásd például: Angelusz Róbert - Tardos Róbert: Internet és egyenlotlenség. Egy "digitális Máté-effektus" körvonalai? Jel-Kép, 2005/2.).

Ami a digitális szakadék szukítését célzó gyakorlati tennivalókat illeti, feltétlenül egyetértünk Szekfu Andásnak azzal a véleményével, hogy egy olyan, viszonylag szegény ország esetében, mint Magyarország, ahol a materiális hozzáférésnek személyi, illetve családi vonatkozásban kemény anyagi korlátai vannak, igen jelentos feladatai lennének az államnak például a Sulinethez hasonló programokkal. (121. old.) A közösségi hozzáférés támogatása is vonzó útnak tunik, bár a tapasztalat azt mutatja, hogy a közösségi hozzáférés használata a kezdeti érdeklodés után már nem nagyon emelkedik (errol lásd például a Jel-Jép 2004/2 Internetes tematikus számának néhány tanulmányát).

A szerzo igen optimistán nyilatkozik a digitális literáció iskolai oktatásáról, illetve ennek eredményeirol. "[...] A felnövekvo nemzedékek most már több éve gyakorlatilag 100%-ban vegyes színvonalú, de létezo Internetes 'írni-olvasni tudással" hagyják el a középiskolákat és ma már az általános iskolákat is." (122. old.) Én ezeket az adatokat vagy becsléseket nagy fenntartásokkal fogadom azóta, hogy számos figyelmezteto jel után (közöttük saját kutatásaimat is említhetem) a PISA felmérések hatására már az oktatási kormányzatok és az iskolák is elismerni kényszerültek, hogy sajnos még a hagyományos írni-olvasni tudással is igen komoly problémák vannak.

Lezárásként örömmel ismételhetem meg a korábban már elore bocsátott értékelést: Szekfu András a tudományos elvárásnak megfelelo, színvonalas és gondolatgazdag disszertációt készített. Munkája alapján a szerzonek summa cum laude minosítéssel a doktori (PhD) cím odaítélését javaslom.

Budapest
2005. november 19. Terestyéni Tamás, PhD




További dokumentumok megtekintése:

Válasz Terestyéni Tamás opponensi véleményére.doc






Dr Szekfű András - www.szekfu.hu/andras © 2010
Factory