| Opponensi vélemény
Szekfu András Az elektronikus kommunikáció használatának
terjedése Magyarországon címu PhD disszertációjáról
Szekfu András a magyarországi
kommunikációkutatás és médiavilág évtizedek óta ismert
és elismert személyisége, aki többféle minoségben is
- kutató, filmesztéta, oktató, piackutató, reklámszakember
stb. - sokat tett a hazai kommunikációs kultúra színvonalának
emeléséért. A szakmai közvélemény már jó ideje várta,
mondhatni elvárta, hogy teljesítményei között a tudományos
minosítés is megjelenjen.
Szekfu András PhD disszertációja arra vállalkozott,
hogy elméletileg végiggondolva a kommunikációs megosztottság
problémáját a nyilvánosság szempontjából, az elektronikus
kommunikáció elérheto adatainak másodelemzésével a kezdetektol
napjainkig felvázolja a magyarországi kommunikációs
egyenlotlenség történetét és a nyilvánosság strukturális
átalakulását, és megmutassa, hogy "szociálpolitikai,
piaci és civiltársadalmi eszközökkel hogyan mérsékelheto
a megosztottság és hogyan fékezheto az újratermelodése."
(9. old.) Már itt leszögezhetem, hogy véleményen szerint
Szekfu András ennek az összetett feladatnak magas szinten
eleget tett, tudományos értéku, ugyanakkor gyakorlati,
társadalom- és kommunikáció-politikai szempontból is
figyelemreméltó, gondolatgazdag muvet alkotott, amelynek
különös érdeme, hogy nem elégedett meg a kommunikáció
technikai eszközei hazai történetének megrajzolásával,
hanem alapos vizsgálatnak vetette alá a társadalmi hatásokat,
ezen eszközöknek a nyilvánosság szerkezetváltozásában
és a társadalmi-kulturális egyenlotlenségek alakulásában
játszott szerepét. A sikeres feladatmegoldáshoz jelentos
mértékben hozzájárultak a szerzo több évtizedes kutatói
tapasztalatai és széles köru szakirodalmi tájékozottsága.
A disszertáció tudományos és gyakorlati értelemben is
vitathatatlanul fontos és aktuális témát választott
tárgyául, hiszen - mint köztudott - Magyarország most
ért el az infokommunikációs technológia terjedésének
abba a szakaszába, amikor - a világ legfejlettebb részétol
való lemaradásunk miatti szokásos sirámok helyett -
ideje az elektronikus kommunikációs eszközök hazai penetrációjának
és a nyilvánosság szerkezetváltozásának történeti folyamatában
tudományos igénnyel felmérni a számítógép és az internet
eddigi hazai pályafutását és a további terjedés esélyeit,
feltételeit és várható következményeit.
A disszertáció elso része a munka elméleti forrásait
és a hazai elektronikus kommunikáció történeti és jelenkori
adatainak másodelemzéséhez és értelmezéséhez használt
fogalomrendszert mutatja be, középpontba állítva a kommunikációs
egyenlotlenség és a nyilvánosság szerkezetváltásának
nemzetközileg is intenzíven kutatott problémaköreit.
A második részben következik az újabb és újabb elektronikus
kommunikációs eszközök hazai megjelenésének, terjedésének
és társadalmi-kulturális következményeinek bemutatása
a távírótól kezdve a rádión és a televízión keresztül
az internetig. Az elemzést a jövo várható tendenciáit
tapogató rövid összefoglalás zárja. A disszertációhoz,
amely egyébként megfelel - bár inkább alulról közelítve
azt - a PhD disszertációk, illetve a korábbi kandidátusi
értekezések szokásos terjedelmének, tekintélyes, a szerzo
tájékozottságáról tanúskodó, de kissé felületesen összeállított
szakirodalmi lista társul (például nem szerepel benne
a hosszasan és nagyon pozitívan idézett Westley-MacLean
szerzopáros és J. Keane; nem tekintheto szokásosnak,
hogy szinte sehol nincs megjölve a muvek kiadója).
A disszertáció az elméleti alapok lefektetésében Jan
van Dijknak a digitális technológiákhoz való hozzáférésrol
alkotott modelljébol indul ki, amely négy, szigorúan
egymásra épülo hozzáférési szakaszt, illetve feltételrendszert
különböztet meg:
- motivációs hozzáférés (belso késztetés az eszköz használatára),
- materiális vagy fizikai hozzáférés (az eszköz birtoklása,
csatlakozások, licenszek stb.),
- készségi hozzáférés (a muködtetéshez és használathoz
szükséges tudások, jártasságok),
- használati hozzáférés (a használat mennyisége, gyakoriság
és ido, az alkalmazások
változatossága).
Szekfu András, miután nyomatékosan felhívta a figyelmet
arra, hogy a hozzáférések lépcsoit minden újabb innovációnak
az elso lépcsofoktól végig kell járnia, kimutatja, hogy
ez a modell - kis módosítással - kiválóan alkalmas bármely
technikai kommunikációs eszköz terjedési folyamatának
a leírására és a kommunikációs megosztottság értelmezésére.
(17-18. old.)
A következo elméleti forrást a Westley-MacLean szerzopárosnak
egy magyarul is olvasható írása jelenti, amelynek -
a maga idejében - az volt a legfobb "felismerése,
hogy a tömegkommunikáció megteremt egy új kommunikátor
szerepet (például formális médiaszervezetben a professzionális
újságíróét) a közönség és a társadalom között."
(Denis McQuail: A tömegkommunikáció sajátosságairól.
In Horányi Özséb [szerk.] Kommunikáció I. Budapest,
év nélkül: 117) Westley és MacLean modellje ma már persze
a legkevésbé sem hat az újdonság erejével (Horányi az
eredeti 1977-es szöveggyujteményének itt idézett újabb
kiadásából ki is hagyta), mindenesetre némi kiegészítéssel,
amit Szekfu András a szerepcsere és az empátia fogalmainak
beemelésével meg is tett, kézenfekvo és kényelmes keretül
szolgálhat a tömegkommunikáció és a nyilvánosság összefüggéseinek
bemutatásához.
Az elméleti alapvetés harmadik forrása Jürgen Habermas
A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása címu könyve,
amelyrol Szekfu megállapítja, hogy találó és máig érvényes
elemzést ad a feudalizmus világából és a reprezentatív
nyilvánosságból a polgári társadalomba való átmenetrol
és a polgári nyilvánosságról, más vonatkozásai azonban
- nem utolsó sorban a marxizáló és kizárólagosan osztályszempontú
megközelítés miatt - erosen vitathatók. Szekfu rámutat,
hogy maga Habermas is eltávolodott attól a korábbi felfogásától,
hogy - mint ez a XIX. és a XX. század (elso fele) társadalmi,
politikai és kommunikációs viszonyairól esetleg még
joggal elmondható volt - csupán egyetlen, a mindenkori
uralkodó osztály által hatalmilag-politikailag meghatározott
nyilvánosság létezik, és újabb munkáiban már többféle
publikumról, többféle, egymással konkuráló nyilvánosságokról
beszél. (33-34. old.)
Ez a gondolatkör átvezeti a szerzot ahhoz a nyilvánosság-felfogáshoz,
amelyet John Keane magyarul is megjelent könyve (Media
and Democracy) képvisel. Szekfu András kiemeli, hogy
Keane "egy nagyon dinamikus nyilvánosságok-fogalommal
dolgozik, ezek a nyilvánosságok annyiban is dinamikusak,
hogy állandó mozgásban, átfedésben, szétválásban vannak,
és belülrol is jellemzo rájuk a dinamizmus, hiszen lételemük
a[z ezekben a terekben folyó] vita, eszmecsere, hatalmi
konfliktus." (35. old.) Rámutat, hogy a mikró,
mezo és makro nyilvánosságok feltételezése adekvát keretet
kínál napjaink társadalmi-kommunikációs viszonyainak,
az Internet korszakának leírásához, egyúttal azonban
fontos kritikai kiegészítést is tesz: a nyilvánosság(ok)
vizsgálatában vitathatatlanul megkerülhetetlen a hatalmi-politikai
aspektus, "azonban szociológiailag szemlélve a
dolgokat, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a békésebb
aspektust sem, amiben az emberek és a társadalmi struktúrák
törekvése a nyugalomra és folytonosságra fejezodik ki,
ahol a harc helyett a tárgyalás, a gyozelem/vereség
helyett a kompromisszum a jellemzo cselekvési forma.
[...] A Keane által vizionált világ az eros kapcsolatok
világa, melyet - hogy megfeleljen a valóságos viszonyoknak
- ki kell egészítenünk [...] a lágyabb oldallal, a gyenge
kapcsolatok világával." (36-37.) Az is figyelemre
méltó észrevétele a szerzonek, hogy Keane és van Dijk
"mindenütt külso segítséggel eltüntetendo egyenlotlenséget
fedez fel. Ezzel szemben [...] érdemes hangsúlyozni
az egyes ember és az egyes embercsoportok felelosségét
is sorsuk alakításában." (37. old.)
Keane értékelését követoen Szekfu András Heller Máriának
és Rényi Ágnesnek a nyilvánosság társadalmi terét a
magán/köz és a nyilvános/nem nyilvános oppozíciókban
értelmezo kommunikációelméleti megközelítését, majd
a báziskommunikáció és a láthatóság Angelusz Róbert
munkáiban kifejtett fogalmait is bevonja a társadalmi
nyilvánosság mibenlétét körüljáró elméleti kitekintésbe,
hogy aztán - mintegy összegzésképpen - normatív, értékelvu
szemszögbol bemutassa, milyen nyilvánosságot tartana
kívánatosnak, ideálisnak magyar viszonyok között. (49-50.
old.)
Az elméleti-szakirodalmi kitekintés után kezd hozzá
a szerzo a disszertáció fókuszába állított kérdésnek
a vizsgálatához: "vajon az elektronikus tömegkommunikációs
eszközök (1925 óta a rádió, 1957 óta a televízió, és
kb. 1995 óta az Internet) csökkentették Magyarországon
a társadalmi egyenlotlenségeket [...], vagy hozzájárultak
az egyenlotlenségek rendszerének fennmaradásához, netán
növelték azokat?" (59. old.) Szekfu András indulásként
felhívja a figyelmet arra, hogy elemzése elsosorban
a van Dijk féle materiális hozzáférést, tehát a kommunikációs
eszköz birtoklását és a technikai csatlakozási lehetoséget
veszi szemügyre, és azokra az eszközökre terjed ki,
amelyek a maguk idejében általános használatú, radikális
újdonságoknak voltak tekinthetok. Ezen a mezonyön végigtekintve,
megállapítja, hogy "az elmúlt évszázadban egy-két
emberölto kellett ahhoz, hogy egy-egy nagyjelentoségu,
radikálisan új kommunikációs (vagy tömegkommunikációs)
eszköz elterjedjen." (64. old.)
Nem szükséges aprólékosan felidéznünk a disszertációban
a távírótól a sokcsatonás televíziózásig felrajzolt
folyamatot, enélkül is megállapíthatjuk, hogy a szerzo
mind a hazai elektronikus tömegkommunikáció történetérol,
mind a kommunikációs egyenlotlenségek és a nyilvánosság
alakulásáról reális, a tényleges viszonyokat helytállóan
ábrázoló képet tárt olvasói elé. A történeti elemzésben
számos figyelemre méltó részlet található, mi most ezek
közül csak kettot emelünk ki. Az egyik, hogy Szekfu
András a pártállami diktatúra négy évtizedes korszakát
nem intézi el az elnyomás sötétségét idézo megszokott
sommás ítéletekkel, hanem - természetesen egy pillanatig
sem vitatva az elnyomás és a kemény korlátozások tényét
- az árnyalatokat is észreveszi. Így miközben rámutat,
hogy a telefonnak a háború utáni hazai története különösen
jól szemlélteti a pártállam torz és irracionális hatalmi-politikai
alaptermészetét, a rádiózással kapcsolatban azt is érzékelteti,
hogy a nyilvánosság iránti igény a pártállami uralom
alatt sem halt ki sem a közönségbol, sem a musorkészítok
legjobbjaiból: a hetvenes-nyolcvanas évekrol elmondható,
hogy az elnyomás valamelyes enyhülésével a korlátok
és tabuk megléte ellenére is "a Magyar Rádióban
olyan szakmai kultúra és normarendszer alakult ki, amely
kifejezetten a teljesebb nyilvánosság irányába mutatott"
(90. old.), és a sorok között is olvasni képes közönség
ezt nagyonis érzékelte és értékelte. A másik észrevétel,
amelyre érdemes felfigyelnünk, a hazai televíziózást
érinti. Szekfu András nyomatékosan rámutat arra, hogy
miközben ma már gyakorlatilag teljes a készülék-ellátottság,
jelentos kommunikációs megosztottság mutatkozik a sokcsatornás
vételi ellátottság (kábel, AM-mikró, muholdas vétel)
tekintetében, sot megkockáztatható, hogy ha a mai sokcsatornás
vételi ellátottság adatokat a harminc évvel korábbi
készülék ellátottsági adatokkal állítjuk párhuzamba,
ami egyáltalán nem indokolhatatlan összehasonlítás,
akkor a megosztottság még nott is. (103-104. old.) A
szerzo elemzo készségét, a jelenségek komplex szemléletének
képességét jelzi, hogy felismeri: ha léteznek funkcionálisan
helyettesíto termékek, a megosztottság mögött a hátrányok
lekuzdésére tett korrekciós erofeszítések is feltünhetnek.
"[...] Az egyenlotlenségekhez vezeto folyamatok
elemzése közben figyeljünk fel az egyenlosíto folyamatokra
is, amelyek hol szerényebb, hol jelentosebb mértékben
az emancipációt mozdítják elo." Ebbol a nézopontból
nyilvánvaló, hogy a vidéki, nem városi településeken,
ahol nincs kábel és AM-mikró, "a parabola a községi
televíziónézok egy részének csendes emancipációját"
jelenti. (106-107. old.)
A történeti elemzésbol Szekfu András végülis azt - az
indító kérdésre is részben válaszoló - következtetést
vonja le, hogy "a XXI. század elején a lezajlott
technológiai forradalom és a piacgazdaságra való áttérés
hatására a tömegkommunikáció elemi szolgáltatásainak
igénybevétele kisebb hányadot köt le a lakosság bevételébol,
mint harminc évvel ezelott. Értelmezhetjük mindezt a
társadalmi egyenloség ideáljának megvalósulását elosegíto
szerény részeredményként? A válasz mindenképpen igen.
De hozzá kell tennünk, hogy miközben a televíziózásban
[...] ez a fejlodés lezajlott, új (tömeg) kommunikációs
eszközök jelentek meg, amelyek más területeken új egyenlotlenségi
feszültségeket hoztak létre." (101. old.) E pozitív
kicsengésu következtetéssel messzemenoen egyetérthetünk,
mint ahogy azzal, a következo fejezetben részletesen
kifejtett megállapítással is, hogy a legfrissebb kommunikációs
innováció, a számítógép és az Internet hazai földön
egyelore igen eros megosztottsággal járt.
Szekfu András az Internettel kapcsolatban külön is kiemeli
egyfelol a település jellege, másfelol az életkor szerinti
megosztottságot. "[...] Ma a lakóhelytípus olyan
vezetékes és vezeték nélküli sajátosságokat surít magába
[...], melyek meghatározzák minden lakosának kommunikációs
adottságait, a lakosok egyéni jellemzoitol jórészt függetlenül."
(114. old.) "[...] A 60 év felettieknél mindegyik
másik korcsoport 3-5-ször jobban el van látva otthoni
Internet hozzáféréssel." (117. old.) A szerzo ezen
összefüggések kapcsán arra is rámutat, hogy "az
Internetes digitális megosztottság rárakódik a televíziózási
kommunikációs megosztottságra, a ketto egymást súlyosbítja"
(120. old.): ahol nincs sokcsatornás televízió, ott
nagy valószínuséggel Internetes kapcsolat sincs.
Az utolsó, a közeljövo várható fejleményeire kitekinto
rövid fejezet ellentmondásosnak ábrázolja a digitális
kultúra terjedésének hazai esélyeit: igaz ugyan, hogy
Magyarországon is egyre szélesedo kommunikációs tér
nyílik az emberek elott, azonban - idézi fel Szekfu
András ismét a van Dijk féle digitális hozzáférés modellt
- sem a motivációs, sem a materiális, sem a készségi
és a használati hozzáférés vonatkozásában nem reális
rövid távon arra számítani, hogy jelentosen csökken
a megosztottság. Bár ezzel a meglehetosen általános
megállapítással csakis egyetérteni lehet, sajnálhatjuk,
hogy a szerzonek a disszertáció készítésekor nem álltak
rendelkezésre frissebb, többféle változót alkalmazó
felmérési adatok, amelyek konkrétabb, empirikusan motiváltabb
és éppen ezért a közeljövo esélyeit elmélyültebben mérlegelo
elorejelzéseket is lehetové tettek volna (lásd például:
Angelusz Róbert - Tardos Róbert: Internet és egyenlotlenség.
Egy "digitális Máté-effektus" körvonalai?
Jel-Kép, 2005/2.).
Ami a digitális szakadék szukítését célzó gyakorlati
tennivalókat illeti, feltétlenül egyetértünk Szekfu
Andásnak azzal a véleményével, hogy egy olyan, viszonylag
szegény ország esetében, mint Magyarország, ahol a materiális
hozzáférésnek személyi, illetve családi vonatkozásban
kemény anyagi korlátai vannak, igen jelentos feladatai
lennének az államnak például a Sulinethez hasonló programokkal.
(121. old.) A közösségi hozzáférés támogatása is vonzó
útnak tunik, bár a tapasztalat azt mutatja, hogy a közösségi
hozzáférés használata a kezdeti érdeklodés után már
nem nagyon emelkedik (errol lásd például a Jel-Jép 2004/2
Internetes tematikus számának néhány tanulmányát).
A szerzo igen optimistán nyilatkozik a digitális literáció
iskolai oktatásáról, illetve ennek eredményeirol. "[...]
A felnövekvo nemzedékek most már több éve gyakorlatilag
100%-ban vegyes színvonalú, de létezo Internetes 'írni-olvasni
tudással" hagyják el a középiskolákat és ma már
az általános iskolákat is." (122. old.) Én ezeket
az adatokat vagy becsléseket nagy fenntartásokkal fogadom
azóta, hogy számos figyelmezteto jel után (közöttük
saját kutatásaimat is említhetem) a PISA felmérések
hatására már az oktatási kormányzatok és az iskolák
is elismerni kényszerültek, hogy sajnos még a hagyományos
írni-olvasni tudással is igen komoly problémák vannak.
Lezárásként örömmel ismételhetem meg a korábban már
elore bocsátott értékelést: Szekfu András a tudományos
elvárásnak megfelelo, színvonalas és gondolatgazdag
disszertációt készített. Munkája alapján a szerzonek
summa cum laude minosítéssel a doktori (PhD) cím odaítélését
javaslom.
Budapest
2005. november 19. Terestyéni Tamás, PhD
|